A patak szelíden öleli a hegyet,
Mint egy csillogó ezüstkoszorú.
Medrében fűszálak kókadozva lépnek,
Lomhán, ahogy olykor az ember szomorú.

Tavaszi pirkadat vidáman jár, kel,
Föl-alá kúszva a hegygerinc falán,
Gyűjti gyorsan a gyémánt könnyeket
Napnak némasága örömére talán.

Patak partján pirkadó szomjas hajnal
Behajolva a hűvös víz medrébe,
Csillámokba olvad el a vízárral,
S előtör a víztükör szivárványa.

Mily csodás hajnal időzik a hegyen,
Mezőn, az erdő néma lakásán,
Mely sebtében suhan minden reggelen,
Olykor madár fütty-szó töri meg hangján.