Azt kérdezte egy Költő, aki a nép,
az ország sorsát a szívére vette,
hogy ment-e könyvekkel a világ elébb
(Vörösmarty). A reformkorban messze
előre látott. Ily küzdő világban
gyakran csupán csak magyar szalmaláng van
nemes eszmékért, de olykor kilépne
jó irányban Petőfi büszke népe.
S ha elbukik? Bár dicsérőt ír róla
furcsán mozaikkockás Európa
kevés látója, - de szomorú árny van
kilengő kisvilágban, nagyvilágban).

- A könyveket, azt kérdezed, szerettem?
Nyomdász ősök vére van ereimben.
Nem tagadom, a világ megy előre,
a JÓ felé, - de ROSSZ maradt, s a dőre
nép többsége még ma is hamis hitben.
Nevet az Ördög: én vagyok az Isten!

A könyvek akár az emberek. Őket,
ha értőn olvassák, később még nőnek
az Idővel, - máskor meg kisebbednek,
ha génjeikbe eszme rosszat rejtett
(gyilkosokat ma is rossz eszme éltet,
világtesten gennyes, bűzös fekélyek!).

Ó, mennyi könyv, - és mennyi-mennyi szándék!
..de tévednék, ha rendszert mégsem várnék:
a társadalmak változó világát
ellentétek, s harcaik egyre járják
(vakság nem látni át ennek a titkán, -
erről szólt a Kommunista Kiáltvány),
s hány könyv szónokol aljas pénz-parancsra!
(S mennyi mindent elhisz isten sok barma!).

Kevés a jó könyv - most. Gyermekszemekkel
mosolygó és mesélő? Olyan nem kell!
(Lassan már gyermek sem. Ország, nem látod
milyen erők okozzák népirtásod?)
A Szépség Könyve sem kell: tavaszének,
mit virágszínek dúdolnak a létnek,
nyár szeretet, édes gyümölcsű Éden,
mely ringatta fénybölcsős Messzeségem,
majd kedves szóval hívott esti holdat
dísznek a vershez, szívhez jutalomnak..
Ám megtévesztő könyvet irat Érdek,
azoké, kik igaz szavaktól félnek,
a szégyenére e kornak, korunknak
(a gyökerek mély múltba visszanyúlnak!),
s a tömegek La Fontaine szép meséjét
máig sem értik, bámulnak a kék ég
szenteskedő fehér felhősorára
(e bámulásnak igen nagy az ára, -
kicsalja, viszi sajtjuk ravasz róka,
s nem gondolják át: ki is tehet róla?).

Könyvek világa, - emberek világa,
de ember-világ, ha börtönbe zárja
az Igazat, s vele együtt a Szépet,
csillagerdőt mutató Messzeséget,
Hajnal legén átpirosló szerelmet, -
ily világban mivé lesznek a lelkek?

Szeretem-e még a könyveket? - kérded.
Szeretem, de - oly sötét lett az élet!
Írok még? Írok. Szívem ma is várna
ifjúságom nyugtalan táltosára.
Az a táltos, ha meg is botlott olykor, -
új erőt kapott bízó csillagoktól,
hitet egy tájtól, melyen ez-az látszat
volt jelenként, de véltük: Jövőt láttat.
S mit az igazság kimondani késztet:
- Mily gnóm törpék e rendszert váltott évek!
Egykor.. én láttam az Olvasó Népet,
gondolkodni elkezdőt, volt remények
népét, mely tanult, ha máskor nem: este,
miután a szerszámokat letette.
Hittem, akkor, hogy már Néppé kezd válni,
érdekeire megtanul vigyázni.
Szívben jó érzés, emlékként, még ott van:
néptől tanultam, - s népet tanítottam!

Szívszorító ez a tönkretett ország, -
s hogy elbutult! ..de a hízelgést ontják
neki a rókák és figyelnek ébren:
hol a sajt csőrös valóság-mesében?

Ha tovább írnánk La Fontaine meséjét,
nem tagadhatnánk milyen kérdés néz szét, -
költői kérdés, jövő rí le róla:

- Ha nem lesz több sajt, mit tesz sunyi róka?