Vadgesztenyefánk a barna komákat
földre leküldte. Kipp-koppos varázslat!
Négy-öt gyufaszál, - és belőlük ember
készíthető, de ügyetlen kezemmel
nem sikerült, az én emberkém lába
kihullt, féllábú lett, vagy máskor sánta,
szegény, mivel letört a gyufa vége:
megszületett, de balsorsa elérte.
Ám bölcs tanácsot ütött derék óra:
- Készítse más, - te írjál verset róla!
Írtam, de túl jól nem sikerült akkor, -
s maradt az önvád, mely belül tiktakol.

Diókoppanás? Az már inkább tetszett!
S hullása is illatos leveleknek.
Mily mámorító diólevél-illat, -
te is tudod, ha egyszer mélyre szívtad!
A dió meg, még ha lyukas is, csöndje,
titok-sötétje bent: ok az örömre.
Beletehetsz bármit a képzelettel!
Az egyikből csinos bogárka ment el,
piros gúnyában, - lehet, nem azt várta:
dió-lakását valaki megrázza.
A másikból kibújt bújócska-hangya, -
lehet, nem játszott, a belet akarta
bent, a dióban, - a hangyának étek,
de nem voltam híve a felezésnek:
ép diószemet jó szemmel kerestem,
s belét, kenyérrel, nagy vidáman ettem..

Őszről vers jött tollam alá. Ha várod,
gyakran nem jön meg, hiába kívánod,
s mikor nem várod, ugrik egyet, s ott van..
Ó, hányszor volt így rímes tegnapokban!
Barnát, vöröset kent rá hűvös tájra
az ősz, s bár elszállt vitorlás madárka,
a megbolondult légben színek szálltak,
bent húst sütött ki olykor a vasárnap,
varjak sétáltak őszi költeményben,
s cicám nyávogott, - hangját hallom, s értem,
mivel a sült húst kivittem a kertbe,
részt kért belőle, ekképpen jelezte,
ily tapintattal, s ha picikét adtam,
miaózott tovább, még hangosabban..

Gyermekkorunk? Néhány emlékdarabka
mi megmaradt. Egy óriás bekapta
a többit. Volt ifjonc! Szétnézel, s látod:
mily igazad volt! Vannak óriások.
Gonoszak és, - ó, mennyi rosszat tesznek!
Azt kérdezed: emléket miért esznek
olyan mohón? A válasz könnyű rája,
ha gondolkodsz! A Tőke Óriása
hamis múltból saját hasznát akarja,
s az igazról hazudik jobbra, balra..
(Igen, igen, nem emlékező népek!
Hol van, ki mai Szíriát megérthet,
vagy színlelését ily ügyben az ENSZ-nek?
S kik felelősek érte - mennybe mennek!)

Ám maradjunk volt ősznél, volt mosolynál,
volt égnél, mire, ha feljött a hold már,
ráképzeltem felcsengő költeményem,
s csöpp hold-gyermek volt az árnyék kezében,
kézből elugrott, kézbe visszaugrott,
fehér szemével rám-rám hunyorított,
lámpa körében könyvet kinyitottam,
történelemben és irodalomban
elbarangolni csudamód szerettem,
Idők vihara zúgott el felettem
(de nem tagadom, hogy lelkem utálta
matematika undok példatára
látványát, s szóltam: - Ó, lehetne jobb nap,
ha azt a nagy, franciás forradalmat,
s a guillotine-t nem csak főnemes nyakra
küldik, de ilyen számpéldatárasra!)

Őszi csend, rend. Őszi szél, rendetlenség.
Mindkettő szép volt, s fényt elvivő esték
éppen úgy, mint nappalok félig-álma
fényben, iskoláspadok barnasága
(számomra csak a számok nélkül, persze,
ha ott voltak, elment a költő kedve!),
sétáló varjak, s varjak, mikor szálltak,
cicanyávogás, húst sütő vasárnap,
vadászkörút, légpuskával kezemben,
(azzal, azóta megbánt, rosszat tettem
egy-két szín-jelet viselő madárnak,
nekik, sajnos, már mit sem ér e bánat,
s az sem volt szép: mikor ezt velük tettem,
őket előbb verébnek átneveztem,
s szegény szárnyasok ártatlanul lettek
vesztesei egy koncepciós pernek),
..s szép volt mikor tavasz érkező nyárra
nézett, tulipán gyönyörű virága,
élet-kelyhe zengő pirosan égett,
szép volt világa tiszta csillagégnek,
s vér, ha cseppent, köntösödre, Szabadság,
fájdalomban is volt valami nagyság,
nagyság, amit Madách egykor megértett, -
ám dehogy érti nyája mai népnek!

E jelen ősz? Róla nem írok semmit.
Csillagaim csak bánatát jelentik.
Benne a fény csak hamis, csaló díszlet.
Látszat-szépség. Nem ad helyet a szívnek.

Volt ősz-mosolyról versem be is zárom,
eltűnt nép, bús kétezer tizenhárom!