Zokog az őszi eső.

Elnémult a temető.

Szívem hangja trappol már

fel a kereszt fejfáján.



Elázva, fájdalomban

lépdel már bánatosan

a meggörbült szempillám,

könnyeimnek panaszán.



Sóhajom már nem érzem

mint szorítom keresztem,

mert ajkam csüng a csendben,

nevét kiáltom az égbe...



Édesapám! Fájdalmam

térdre roskad, kong a magány....

Némán szól a temető:

\"hagyd lányka pihenni őt\"