Sziklás parton
nyári fűben ülve,
az ég a tűzorgonát
játszani küldte,
elázott hajamra.

Csillámokat ejt
a mélykék vízén
a halott gyermekét kereső
foszlott remény.

Egy síkban úszik a láthatár,
hol bánatos sirály a mélybe száll,
emlékét idézni:

hol szerepelnek a fák,
kik nem látnak hibát,
hol suttognak a felhők,
az égi tükörképkeltők,
ahol szemekbe néznek a szerelmek
és gyermeket ölelnek.

A homokszemek
egymáson rezegnek,
leválnak egymásról,
majd egymásra peregnek.

Ahol zenét játszott a rét,
az ősi csendét,
a bús magányét,
ott szerepelt a test, a szó
s dúdolt még
a tegnapi haldokló.

Szerepeltek
a lágyszürke füstben
az elégett hamvak,
akik szállni akartak,
de nem lehettek ott fenn.

A virágzó pompa
az árba sodorta
önmaga fényét.
Vad farkas tép szét
az útmenti gazban
egy kis bárányt halkan.

Mosolygó angyal!
Zokogó arccal
letört a szárnyad.
A porba hullt tested,
jaj körülvettek
vipera-árnyak.

A szél még friss illatot hord,
mely álmatag s régmúlt
emléket dalolt:
sebesség, örvénylő patak,
tomboló, könnybő zuhatag,
madártánc, pezsdülő ének,
csak dúdolom az elsírt zenéket.

A pillanatok képekbe láncolódnak,
s feltárul az érkező holnap.
Partot érnek az eltévedtek,
szárnyakat kapnak,
fölöttük felleg,
mely oszlani látszik
s derékba tör,
mint a földre dobott
néma tükör.

Apró elemekre hull,
az éjjelre fény borul.

Vadgalamb száll
messzi égen,
szárnyán suhan
a szabad szél.
Karba öltve,
kéz a kézben,
elszakadt a lánckötél.

Táncot jár,
csak táncot jár
az örök szél.