Siri csend, mi uralja a temetőt.
Lassú lábnyomom, halk szó, döbbenet
a szívemben, belefúródva cseppenként
fájdalmam adagolom percekbe, lakóként.

Sir-halom nehéz fala közt bölcsője
Isten tenyere, párnája a keresztje.
Szorítom a fejfát, míg tenyeremben
könnyeim nem tündököl vérezve.

A csendben röppenő hang fülembe lép.
Madarak zaja már az ég-kékig ér,
szívemben hasit a fájdalom szava
Édesapám sírjánál megáll az óra.

Mécsest teszek, hogy fénye ragyogjon,
virágcsokromba tűzdelem a csókom.
Már ráncos keze nem érinti ajkam,
de látom szemét, mint lehunyta halkan.