Amikor a tűz már nem éget,
testeden futkos, marja bőrödet,
fölényes kacaj benned remeg,
szomjazó ajkad kíntól pezseg.

Bár torkodban feszül érzésed,
alázattal bír, vele küzd éned.
Szusszanásig fáj perzselése,
felemészt tested szenvedése.

Fájdalom megmarkolja szíved,
szít, beléd-mar, mégis élvezed...
Alázat, küzdelem egy helyen
arc-élben, jaj de fénylik nemesen.

Gúzsban fonódik szemed fénye.
Rád telepszik a Hold-éj lépte.
Megtűrd, ne csak nappalok rémét
lásd, tűzben ég a fény, semmi más!