Árad belőled a puszta lét.
De a színes szó szürkület.
A külvilág gőg tengerét
árnyékkép üli meg.

Ó valóság! Ha van ilyen...
Ki nem lát át rajtad
az elvész a felszínen
és álmai élve halnak.

Mikor fázol gyermek vagy
és ha sírsz, csecsemő.
Védtelen, majd önmagad
és árnyad vége egyre nő,
mert lelked telt házas temető.

Ha nem rejted arcod két kezeddel,
olykor egy percre lehull a lepel
s érzed, hogy e perc most örök
és a villámlás nem mennydörög.

Bár a szél még hajadba kap,
de lelkedbe már nem fúj havat.

Mert gyönyörű a köd,
ha átlátod,
ha fölfeded benne
az ősálmot.
A hideg is szép,
ha úgy érzed
belül egy fáklya
átéget.

A börtönvilág színpada,
mely századokon épült,
örömre is bánatot szült,
leomolhat egy perc alatt,
mert ledönthetsz minden falat.