Karácsonyelő
Felemeltél minket, Képzelt Karácsony, -
repült a ház nagy hóvitorlaszárnyon!
Elmaradtak árnyék-félelmes esték,
s párologtatta könnycseppek hidegjét
érzés, Szépséget kereső, amelyet
nem mondok könnyelműen szeretetnek,
mert nem tudjuk: az volt-e, de a Nincsen, -
hiánya sejteti ezt szíveinkben.
Volt Karácsony, Képzelet, Szépség! Kétlem,
hogy nép e nép. Más volt elképzelt Népem!
Elképzelt Zászlóm, Csillagom, - és hittem
segítő Kézben, jót akaró Szívben.
Fény csengetett gyertyás fenyőfaágon..
Mily Reményt adtál, Elképzelt Karácsony!
A Te Országod, habár tudtuk, messze,
de hittük: itt is miénk lesz, lehetne.
Fehérhez hajolt hold fehér világa,
s való, küzdés vágyott Békéjét várta.
Áldó helyett ma áltató karácsony.
Csaló illem lépked a gyertyalángon.
Fenyő? Nincs már. Bánattól tört az ága,
díszüvegszemmel búsul a világra.
Meg sem talált, s máris eladott Ország!
Ki bánja most űzött Csillagod sorsát?
Az Aranyborjú gőgösen a trónon,
s tolvaj népség hazugság-dáridókon.
Sárga kéz gyáván zöld gyilkost kitüntet,
míg tisztaságról harsog szennyes ünnep..
Minden múltnál messzebb a vágyott Messze,
lélek hűsége, hit csillagkeresztje.
Nincsed fáj most, s fog majd, - előre látom,
de elképzellek, Igazi Karácsony,
látszat-ország peremén, ahol élek.
Hadd érezzem gyönyörű Messzeséged!
A Távlatot, mit kinyitnál, ha egyszer
Fényedre látón nézne fel az Ember,
Lehetetlent, ami mégis lehetne,
ha kinyílna az a fenséges Messze..
Nem fog, tudom. Maradtok, síró gondok,
s látszat-ország, - ahol senki sem boldog.
repült a ház nagy hóvitorlaszárnyon!
Elmaradtak árnyék-félelmes esték,
s párologtatta könnycseppek hidegjét
érzés, Szépséget kereső, amelyet
nem mondok könnyelműen szeretetnek,
mert nem tudjuk: az volt-e, de a Nincsen, -
hiánya sejteti ezt szíveinkben.
Volt Karácsony, Képzelet, Szépség! Kétlem,
hogy nép e nép. Más volt elképzelt Népem!
Elképzelt Zászlóm, Csillagom, - és hittem
segítő Kézben, jót akaró Szívben.
Fény csengetett gyertyás fenyőfaágon..
Mily Reményt adtál, Elképzelt Karácsony!
A Te Országod, habár tudtuk, messze,
de hittük: itt is miénk lesz, lehetne.
Fehérhez hajolt hold fehér világa,
s való, küzdés vágyott Békéjét várta.
Áldó helyett ma áltató karácsony.
Csaló illem lépked a gyertyalángon.
Fenyő? Nincs már. Bánattól tört az ága,
díszüvegszemmel búsul a világra.
Meg sem talált, s máris eladott Ország!
Ki bánja most űzött Csillagod sorsát?
Az Aranyborjú gőgösen a trónon,
s tolvaj népség hazugság-dáridókon.
Sárga kéz gyáván zöld gyilkost kitüntet,
míg tisztaságról harsog szennyes ünnep..
Minden múltnál messzebb a vágyott Messze,
lélek hűsége, hit csillagkeresztje.
Nincsed fáj most, s fog majd, - előre látom,
de elképzellek, Igazi Karácsony,
látszat-ország peremén, ahol élek.
Hadd érezzem gyönyörű Messzeséged!
A Távlatot, mit kinyitnál, ha egyszer
Fényedre látón nézne fel az Ember,
Lehetetlent, ami mégis lehetne,
ha kinyílna az a fenséges Messze..
Nem fog, tudom. Maradtok, síró gondok,
s látszat-ország, - ahol senki sem boldog.