Különös fény messzi tájról
súgja felém a láthatárról
a dalt...

Szép szólamú ének,
mint az álom lebeg,
s ott áll magában előttetek,
a fény és a láz.
Csak várja, hogy elkapják
fáradt karjaid.

A magányos bogárhad
a szellőkben kering,
azt hiszed köztük vagy,
de zuhansz már megint.

Mint meddő tünemény
szemed előtt járnak
füstölgő csíkokban,
de benned lesz másnap,
a fény, a láz.

Majd előtted semmi nem remeg.
Villanó képek sem kellenek,
csak vad, álmatlan szavaid
tüzesen égnek.
Zengik felhőtlen vágyait
a borongós égnek.

S ott állsz boldogan.
Már nem nézed, hogy rohan
a titokzatos nap,
mi előtted halad.

Szikrázó szemekkel
észre sem veszed,
a fehér gyászban tündöklő
hangtalan telet.

Csak vársz és szótlanul nézel.
A hóban reszkető sötét éjjel
lángjában kél benned valami.

De nem jössz rá, mi az.
Nem tudod, hogy hamis, vagy igaz,
de érzed, hogy ott van
s egyszer csak lobban:

A fény a szívedben,
a láz a testedben,
és szendereg.

Majd együtt, közös erővel
felgyújtják lényedben
a már megfagyott elemet.

És kitör belőled a szó, a csend.
A múlt búja sötét árnyékként mereng.
De elmúlt, vége,
és tudod, hogy megérte.

Megkaptad, mire vágytál, ami kellett,
a még nem ismert, gondtalan sejtelmet.