Mi igazán fáj: a széttört varázslat,
amely egész volt, s többé nem lehet.
Darabkáit a szél sötétbe fújja,
s visszakoldulja az emlékezet.

Koldulom én is, de velük mit érek?
Megperdülnek gerle-búgócsigák
zöld tornyokon és hangjuk hull a kékre:
mit ér-mit ér-mondd, mit ér a világ?!

Tényleg: mit ér? Tudjuk, de nem akarjuk
tudni: bennünk kismadár-szív remeg,
ha mérlegén a halál életet mér,
s hallgatás hallgattat el éneket.

Árny-kapualjak, csók, ragyog a kristály,
tavaszba tart nemrég tavasztalan,
kakaskiáltás piroslik a napban,
s egy virágnak rózsaszín szárnya van.

Hiszel a Szépben, hiszed: szinte Isten, -
de ruháján már sötét pillanat,
s tűnik a Szép is, e halandó isten,
létéből végül csak titok marad.

Ó, nem Anyám fáj! Nem ősök halála!
Széttört varázslat az, mi egyre fáj,
s hogy nem vagy sehol, bűvös Égvarázslat,
Csillagkoronás, Egyetlen Király.

Nem vagy sehol. Nem eléd térdepel le
zavart-fejű, butácska semmi-nép,
míg öntelt-zsebű árulók dicsérik
enyveskezű kalmárok istenét.

Mi igazán fáj: a széttört varázslat,
az álom, mely már születőn halott,
az ember fáj, mely sohasem volt ember, -
de fájdalmamról gőggel hallgatok.

Ám gőgöm is Tiéd, Egyetlen Álom,
Egyetlen Csillag, utak között az Út!
Ha távozom: e Földet sohse lássam, -
zárd be utánam nagy csillagkapud!