A tűzhelyen a lábas kék volt,
s időnként kék a kinti égbolt.
Múlt kék olykor még ma is ott van
eltűnődő mindennapokban.

Volt-fáradtság is ott a mában:
egy lehangolóbb fáradtságban,
mely, ha néz az estholdas égre,
nincs benne már egykor-reménye.

Az sem rejtély, hogy hová lettek,
miket volt-kezek építettek.
Emberkéi egy álszent honnak,
hiszed, csak édenalmát lopnak?

Volt-utak csak sejtető ködben:
nyíltan vagy szándék-köntösökben
új utak makacs gőgje jár itt,
s elvezet az úttalanságig.

Szépségből, búból őszi fákon
a régit néha megtalálom,
de már minden évszakot áthat
kereszt-hozó, gonosz varázslat.

Dobbanó szív olykor megérzi:
volt-csillagban elárult égi.
Benne ott az, mi máshol nincsen:
volt csillag-dal, ég-dalú isten.

Fáradtság felnéz fásult égre:
nincs benne már a múlt reménye.
Vérszín Csillag, nézd, a szívekben
miként lett hiányod az Isten!

Csillag-hiány, szívbéli Szépség!
Tükröt tart Néked egy merész ég,
míg lent tolvajok, sunyik, gyávák
térden csúszón Mammont imádják.