Az erdőt jártam, szomorú varázsló.
Valahol este várt, és csillagzárszó,
de még alkony volt és piros meséket
ragyogtatott egy láthatatlan lélek.

Igen, alkony volt... és sebzőn, szívemben
tőrt villantott gonoszság-jóság isten,
gyönyörű tőrt, pengéjén égő szépség
ígérgette édenkert-messzeségét.

A fák megálltak készülő sötétben,
s fent feketeség sejlett át a kéken.
Hold fehérlett, ahogy annyiszor tette.
Fehér gurult rá tücsökhangos csendre.

Lent a völgyben, tudtam, most is a sorsát
rosszul mondja az a Hazugságország:
rabság, az rabság, - de szégyene rabnak
magát hamisan hirdetni szabadnak.

Fent a hegyen hold volt, és dacos mégsem.
Az igazság volt feketén-fehéren,
s egy könnycseppben világod, miben hittem:
vérszín Csillag, - isten mögötti Isten.