Bánatból, ha tükörarc felragyog,
szaladnak kis fénylábú csillagok
eléd, s paradox rabőrződ az ég,
míg csodálod a Szépség Börtönét.

A Bánat olykor embertestet ölt,
s érzi mit az időtől örökölt.
Kezében holnap botjával kopog, -
s előtte szívszorító holnapok.

A Bánat olykor kíváncsi magány,
benézeget a házak ablakán.
Levélemléksort szél hoz, s messze fúj,
s szorongó szív, lélek de elszorul!

A Bánatot gyakran megcsalja hit.
Járja ígérő kőtemplomait,
de nem tudja meg, még utána sem,
mily Kéz szorított kérő szív-hiten.

A Bánat látó, igaz, szép szava
másokat jóra megtanítana,
de isten-trónon Pokol fia ül,
vigyorgó varázs van köröskörül,

rossz varázs, - mégis indul új menet,
az úton megtévesztett emberek,

s a Bánat látja, amit ők ma nem:
mit hoz nekik jövő, történelem.