Mikor tél pakol, mit visz el, s a tavasz
mint érkezik meg? Annyi éven át
figyeltem, mégis, máig ismeretlen
a búcsúzó és érkező világ.

Az évszakváltás furcsa, paradoxon!
Semmit sem rejt, de titka ottmarad
nyíló kapukban, könnycsepp mosolyokban:
elbúcsúzó, s érkező önmagad.

A tél, ha rám szól, hogy írjam a verset,
nem árulja el: miért, és kinek,
s szemek elől hová vitte az égbolt
a Csillagokat, - isteneimet?

Olykor a hó hirtelen lángra lobban:
egymást öleli fény és szerelem,
s a piros csend szívekből átszivárog
fatörzs rácsokon, erdő-réseken.

Tavasz? Ha eljön e tűz szirmú szépség,
gyümölcs ígérő szűz, dalos virág,
mit mond a tájnak, nem tudom, de láttam
nagy tükörben egy csók pillanatát.

A nyár? A tavasz féltő édesanyja
(mert minden tavasz volt nyár gyermeke).
A szirom lehull zúgó vízesésre, -
de nyár asszony ajkán beért mese.

Az ősz? Lelkemmel rokon bánat-évszak.
Álom hoz, később bújtat színeket.
Vonakodik hinni az elmúlásban,
s az öröklétben szintén nem hihet.

A távozó, s érkező: önmagunkban.
Málló falat a vadszőlő befut,
s nem akarom, de mégis hallok, újra,
panaszkodó, nyikorgó kertkaput.

Ó, Tél, te Tavaszt, Nyarat, Őszt legyőző,
az öröklétet színlelő világ!
Csak ez maradt? Lépés elfáradt kertben?
Színpad, melyen színek villannak át?

Mára minden évszakból búcsúzás lett,
s csak búcsúzásban érkező magam,
de piros vihart jelez távol-égbolt
a mai égnek, mely csillagtalan.