A várótermek piszkosak, kopottak,
s nyüzsgésben is horkolnak, alszanak.
Ha fülükbe szuszog tolató mozdony,
ez nekik nem ébresztő pillanat.

Álmuk? Az ország. Most: Kifosztottfalva,
s bunkós gőggel nagyot játszó király,
balesetek között döcög a szennyes
vonat, - lejtőn nem tud megállni már?

Igen. Meg olykor filozófus-álom
a világról: poggyásza elveszett
(vagy nem is volt, csupán csak képzeletben?),
melyben erkölcs, józan ész, szeretet.

Az utasok? Néhányan padra dőlnek,
másoknak meg az álom kézbe ad
egy-egy féldecit, merő megszokásból:
- Ez az élet, komám, idd le magad,

mert vonat úgy van itt, hogy soha nincsen,
csak ripacs plakát a falon! Kilóg
lóláb álomból, és a valóságból:
nem érkeznek meg az elindulók!

Várótermek. Vak ablak, szürke hályog.
Alvók dőlnek egymásnak a padon.
Egyik felébred, a világra mordul.
Csak nagyot köpni jó az alkalom.

Várótermek. Veréb száll. Varjú károg.
Könyörgő szemmel megáll koldus eb.
Egy újságlapon bibliás bohócok,
tömött zsebekkel, álszent híresek.

A valóság: álom. Kifosztottfalva.
Ország, mit szív, ész, Isten elhagyott,
s ahol a Bűn már lassan elfeledtet
sortűz múltat, kivégzőosztagot,

s hogy pántlikás, vérvágyó háborúkat
kik hoztak és miért. Az értelem
kérdezné, de körben valóság-álom:

már mit sem váró közöny-váróterem.