A hídról lefelé nézek, a vizet el nem érem
követ dobok belé, s az hosszú pillanat múlva csobban csak
Az iskolára gondolok, tanáraim pillantására mellyel szigorúan mérnek végig s gyaláznak a porba.
A jegyeim rosszak -mondják- mindjárt megbukok! Én a hídról a víz felé egy kicsit kijjebb hajolok.
Családom már nem ért, többet várnak el, s én érzem kevés vagyok, nem adhatom meg azt amit érdemelnek
s látom a víz már a bokámnál verdes
Barátok,csalódtam bennetek hisz úgy hittem veletek akár a világgal is szembe mehetek.
Hogy mi, együtt nevetve s karöltve mindig együtt leszünk.
S látom már, ez csak ábránd volt csupán, hisz egyedül vagyok, és a víz már a térdemnél fortyog
Egyedül élek, egyedül küzdök, hiányom fel sem tűnik
Lenyújtom karom s a vízbe merítem, elérem már
hisz oly közeli
S a hideg tiszta víztükör úgy csábít akár a bevetett ágy mely a síron túl vár, lenézek
s elengedem magam, elmerülök és a kékség befogad.