Egy fiatal megy a távolban, ahogy
valamikor, tavasszal, én is mentem
a réten át, a fák felé, ahol
barna, s fekete várt türelmes csendben.

Zöld színét még csak álmodja az erdő
a rügyekben. Feszül levéllét vágya,
s kék és fehér az ég kutak vizéből
lenéz a táj kíváncsi bánatára.

Mi is marad kékfehér tavaszokból,
szirom könnycsepp, szívet kutató bánat?
Fűszál fényhíd végén a végtelenből
kis bogárcsáp mit tapint ki önmagának?

Befogadott, - de megértett az erdő,
egykor, tavaszban, ha odáig mentem,
s az ágakból a mozdulatlan örvény,
forogni készen, törvényt ült felettem?

Nem értett meg. Bennem más, külön törvény
ringatott kört: egy még kíváncsibb bánat,
mint a tájé. A nagy fák elfeledtek:
így adták vissza múltam - önmagának.

Piros virágot hoztak olykor évek
hajnalokban, mit később visszavittek
az alkonyokban. Oly hamar sötét lesz
tavasza, nyara színeknek, szíveknek!

A fák felé megyek. A rét körülvesz.
Égkút vizében kékfehér varázslat.
Anyag tanít. Két testvér kéz a kézben:

kíváncsi bánat és megértett bánat.