Húsvét felé megy a táj. A magasban
siető kék, a felhő elmarad,
majd újra indul, hirtelen harangszó
kileng, lehull, mint annyi szívhez hajló,
halandó pillanat.

A tisztaság fáj, mivel télből jöttek
szeme homályhoz, sötéthez szokott,
s most barna, zöld rügyek mind fényben élnek,
s a vizek ajkán színezüst ígéret,
mely eddig hallgatott.

Nem vagyok már, s ezért nem is szeretnek, -
de szeretem a lélegző eget,
kékjét, felhőjét látszat-végtelennek,
s a kiáltás után megnyugvó csendet,
ha madár vétkezett.

Feltámadás? Annyi kérdőjel szállna,
ha tovább gondolkodna gondolat!
S titkot találón talán összekötne
tavaszt és rejtélyt, s édenkerti földre
hozna csillag, szabad.

Tavasz, húsvét, lehet: már nem is kellesz
bolond nyulakkal futó szerelem,
földek, vizek kart karba öltő álma..
Ringó álomtánc, mely körét bezárja,
mondd: még itt vagy, velem?!

Ha nem vagy is, látom egét a kéknek,
s virágcipőcskék csengő sora lép
a szívemre színekkel, s végtelennel,
mint bárki mást, utammal úgy veszejt el
szépség és messzeség.