Gömbölyű bimbók, szépséget ígérők,
pirost kibontók, - hol van a világ?
...és hol van Ő, Anyám, aki e rózsát
úgy imádta piros életen át?

Apám hiszi, hogy megtartja az emlék
Anyámat, s amíg nem felejtik el
él valahogy... fényképeken, szívekben,
tükör-bújócskák rejtelmeiben,

hulló szavakban, az elvárt virágban,
árnyékot adó lángban, mely Időt
képzel magának, s hunyorgón világít
szikra-percnek szobányi temetőt.

Apám bölcs, mégis, mint megannyi bölcset,
őt is a bánat szégyeníti meg,
s lehet, hogy holnap engem is, ki tudtam
eggyé ötvözni értelmet s szívet.

Hol van Anyám? Én még tőled sem kérdem
túl komolyan, piros bimbójú Szép,
Pünkösdirózsa, Anyám szív-virága,
míg nézem szirmod elvérző színét.

Felelet sok van, ámde egy se válasz.
Mind gyúl, ellobban, mint a fecskeszó
föld-ég-víz titkot védő, végtelen nagy
pajzsán, mert köztük egyik sem való.

Nagy Ég-ablakban Anyám újra látom.
Pünkösdirózsa bont ki éneket
egy-egy virágán, s a bimbókon másutt
harmatgyöngyök dúdolnak, fénylenek.

Az Ég-ablakban Anyám gyönyörű szép.
Tavasz-szavában kedves nyármeleg.
...de volt úgy: szava villant, éle sebzett.
Szenvedéllyel gyűlölt és szeretett.

Egyszer talán majd verset írok Róla,
nem magamnak vagy másnak: Senkinek,
a Nincsnek, aki bús, könnycseppes isten
- és kigúnyolják látszat-istenek.