A Nagy Torony nem épült már. Hadarta
saját nyelvén mind-mind, hogy mit akarna.
Csodás fényszem: a Nap állt meg az égen.
Ámuldozott az összevissza-népen.

Én nem tudom mily varázs vetett véget
építő kéznek, egynyelvű beszédnek,
de jól tudom: nem ezerféle nyelvnek
hatalma hozta el a veszedelmet.

Ma is csak hisszük, hogy közel a messze.
Az a varázs a szíveket kereste,
s az új Torony, hogy épül: csak a látszat.
A szívekben még ősrégi varázslat.

Minden Torony, akár a Bábel Tornya,
csonkán marad, míg az emberszív csonka,
s új lendületre újra sújt az átok,
s a csöppnyi Földbe vér és könny szivárog.

Mit mondhatnék, fáradt lantos? Az égen
bár Csillag gyúlna, pirosló reményben
piros Szépség, s a Csillagok Királya
piros szívekhez szót, utat találna!

Bár minden szív olykor magába nézne,
s magasodna az építők reménye!
A Torony vár. Nem gőg-egynyelvű népre:
népek, szívek piros szeretetére.