Anekdoták (Nikolits Árpádnak)
A szülők kártyáztak a rokonokkal.
Dióvirág hullt: érdekes lelet, -
mind-mind olyan, mint az elpusztult hernyó.
Levélen fény árnnyal incselkedett.
Azt kérdezed: érdekelt-e a kártya?
Kártyázás nem, de a kártyák igen:
a koma, ki melegedett a tűznél,
télben, s tavaszhölgy, virágszerelem,
nyárban érett nő, kézben kéve, sarló
(nem vagyok serény, ha dolgozni kell,
a sarlóval sem, ám dolgoztam egykor,
néhány percig, meg is vágtam kezem),
s tetszett a kép, melyen szüreti asszony,
kádból magának mustot mer, iszik,
s megcsodáltam a cifra ruhás főket,
kártyalapok lovas királyait
(no és a feldíszített tök is tetszett, -
bár nem gondoltam akkor: majd, lehet,
körülvesznek a kényszerű csatákban
kártyavárak, s dísztök-töketlenek..).
Nem folytatom.. A verscímtől, belátom,
rímes úton elkanyarodtam én,
s ha így megy tovább: anekdotát írni
nem buzdít majd Téged e költemény!
Hol is tartunk? Kártyacsatáztak egykor,
s anekdotáztak szülők, rokonok,
s a beszédükre, titkon, de füleltem!
Csillagraj feljött, nyüzsgött, ragyogott:
Szépség rendetlen összevisszasága.
(Tudom: nem illik ezt bevallani,
de rajtad kívül ki olvassa versem?
Alig akad oly Elszánt Valaki!)
Csak azt ne mondd: ÉN írjak anekdotát!
Tudod: költő található valót
elkerül, inkább képzeletből alkot, -
formál a népnek el nem adhatót.
Igen! A költő Képzelet Lovagja,
s mint én is, egy Elképzelt Népnek ír
(így könnyebben jut ahová az író:
mit írt szép, ámde semmire sem ír!).
Mit tagadjuk? Petőfi is ilyen volt.
A Nagy Naiv. Vers-eszméje szabad?
Porondján mai hamis Márciusnak
rablétben szolgál hazug szavakat.
No és Ady? E véraranyos Vátesz?
Amit tanított - homályban maradt.
Ha kis pénzhez jut, költ e nép, - de erkölcs?
Tál lencséért is elad igazat!
No, persze, persze.. én messziről néztem
közelt, s mindig kéznél volt táltosom,
s bár fejbe vert a szélmalmos varázslat,
szárnyas ló mentett, mesékkel rokon..
A költő más.. No de Te, mégis, Árpád,
Író vagy, s így a Valóság maga,
s Ezermestere is a Valóságnak,
Életvásárnak, hol szól nyihaha!,
vagyis nyerít valóság-ló (nem táltos!),
földnek értékes trágyát otthagyó.
A Költő gőgösködhet: Ő az Isten, -
de Író szava többet ér: Való.
Te többet láttál, volt sok kézfogásod
(s csak inasod volt, olykor, képzelet?).
Neked van miről anekdotát írni:
ki mit, kit, miért gyűlölt, szeretett?
Ezt a Múlt-részt ne tartsd meg önmagadnak!
Mit Való ad: nem álom hozta hit.
Anekdota megmutatja Keresztjét,
s volt vágy-idő élénk Csillagait.
Dióvirág hullt: érdekes lelet, -
mind-mind olyan, mint az elpusztult hernyó.
Levélen fény árnnyal incselkedett.
Azt kérdezed: érdekelt-e a kártya?
Kártyázás nem, de a kártyák igen:
a koma, ki melegedett a tűznél,
télben, s tavaszhölgy, virágszerelem,
nyárban érett nő, kézben kéve, sarló
(nem vagyok serény, ha dolgozni kell,
a sarlóval sem, ám dolgoztam egykor,
néhány percig, meg is vágtam kezem),
s tetszett a kép, melyen szüreti asszony,
kádból magának mustot mer, iszik,
s megcsodáltam a cifra ruhás főket,
kártyalapok lovas királyait
(no és a feldíszített tök is tetszett, -
bár nem gondoltam akkor: majd, lehet,
körülvesznek a kényszerű csatákban
kártyavárak, s dísztök-töketlenek..).
Nem folytatom.. A verscímtől, belátom,
rímes úton elkanyarodtam én,
s ha így megy tovább: anekdotát írni
nem buzdít majd Téged e költemény!
Hol is tartunk? Kártyacsatáztak egykor,
s anekdotáztak szülők, rokonok,
s a beszédükre, titkon, de füleltem!
Csillagraj feljött, nyüzsgött, ragyogott:
Szépség rendetlen összevisszasága.
(Tudom: nem illik ezt bevallani,
de rajtad kívül ki olvassa versem?
Alig akad oly Elszánt Valaki!)
Csak azt ne mondd: ÉN írjak anekdotát!
Tudod: költő található valót
elkerül, inkább képzeletből alkot, -
formál a népnek el nem adhatót.
Igen! A költő Képzelet Lovagja,
s mint én is, egy Elképzelt Népnek ír
(így könnyebben jut ahová az író:
mit írt szép, ámde semmire sem ír!).
Mit tagadjuk? Petőfi is ilyen volt.
A Nagy Naiv. Vers-eszméje szabad?
Porondján mai hamis Márciusnak
rablétben szolgál hazug szavakat.
No és Ady? E véraranyos Vátesz?
Amit tanított - homályban maradt.
Ha kis pénzhez jut, költ e nép, - de erkölcs?
Tál lencséért is elad igazat!
No, persze, persze.. én messziről néztem
közelt, s mindig kéznél volt táltosom,
s bár fejbe vert a szélmalmos varázslat,
szárnyas ló mentett, mesékkel rokon..
A költő más.. No de Te, mégis, Árpád,
Író vagy, s így a Valóság maga,
s Ezermestere is a Valóságnak,
Életvásárnak, hol szól nyihaha!,
vagyis nyerít valóság-ló (nem táltos!),
földnek értékes trágyát otthagyó.
A Költő gőgösködhet: Ő az Isten, -
de Író szava többet ér: Való.
Te többet láttál, volt sok kézfogásod
(s csak inasod volt, olykor, képzelet?).
Neked van miről anekdotát írni:
ki mit, kit, miért gyűlölt, szeretett?
Ezt a Múlt-részt ne tartsd meg önmagadnak!
Mit Való ad: nem álom hozta hit.
Anekdota megmutatja Keresztjét,
s volt vágy-idő élénk Csillagait.