Ígértem, múltkor, hogy meglátogatlak, -
s csak ünnepekkor írtam levelet,
helyette, de, lelkem mélyén, a szándék
ott volt. Ígéret hamis nem lehet, -
nálam. A "jobb későn, mint soha" mondás
(bár egy kicsit hibádzik valahol)
most előugrik tegnapi homályból,
s egy megírt vers máris feléd lohol.
A lég liheg a túlfűtött melegtől,
s én is jövök, táskába bort teszek,
vöröset, múlt tájaktól, ifjúságtól
vért keringetően szerelmeset.
Fehér pihéket röptetnek a nyárfák, -
mindegyikben ott utazik a mag.
Így utazunk mi is most, észrevétlen,
s meg-megállít madársíp pillanat..
Nyugtalan nyárfák ellentéte: kékség
fent, merev, most nem mozduló világ.
Kis csodákat lent versbe csomagolnak
megérthetetlen, nagyon nagy csodák.
A bodzafák tányérjaik kitartják, -
fényt váró, öntudatos koldusok,
s még lentebb, virág szirom színszavával,
a Bizonytalan beszél és ragyog..

..és sok-sok nyár jutott eszembe máris,
platánsorok, árnyékot kereső
utcák, kertekből ki-kiugró hangok,
s belső hangok olykor, menekülők.
Az arcunk végig simító mezőkre
- pár száz méter, és ott volt a határ! -
emlékezünk, s villás fecskéit egyre
villantja fentről, sietős a nyár.

Az iskolánk? A volt izgalmak messze.
Olykor nem is tűnik úgy, hogy velünk
történt ez-az, vagy ha velünk is, mégis
álomvalóság volt, s felébredünk.

No, szóval, biztos szidtál: miért nem jöttem,
ha megígértem.. Megérdemlem? Talán
egészen, ámde, az is lehet, félig, -
mentség is ott évszakok asztalán.
A tavasz szól: - Várj még! S bágyasztó nyár jön.
S ha ősz? A sok szín bánatot is ad.
Búsító gond kél a tél börtönében.
Érthetőek halogató szavak.
Az ember, hidd el: hiába lesz gyermek
újra, felnőtt baj ott is felkeres,
emlékeidben, s körülzárnak olykor
sötét bőrű, gúnyos szerecsenek.
Park csúszik eléd, király-mellszoborral,
Mint lehetett igazságos király?
A hollócsőrből hová lett a gyűrű?
S a Közelben el nem ért Messze vár.
Érdemjegyek? Becsület? Mit is érnek?
Padokon holtra fáradt emberek.
Hányingert kelt köztársaság-királyság:
s címerpajzsa mögött becstelenek.
Ott pöffeszkedik, trónján, Csóri vajda,
s megtapsolják ostoba emberek
(nem csak azok: fizetett érdek-szolgák, -
a hazugság becsap szegényeket!).
Nagyida lett e kis, idétlen ország,
s kuruc zászlókkal a labanchadak.
Hát igen, igen.. Ha Isten volna isten,
s váraivá tenne templomokat..

Harmat szökik, elpárolog az illat,
s lassan (gyorsan?) elpárolog a test.
Bizonytalanból kilép Bizonyosság,
Látóknak egyre félelmetesebb.
Hol ítélet kell, - akár butaságból
vaksi polgár Szeretetről makog,
s keresztet vet arra a Bibliára,
amit vigyorgó Ördög otthagyott.
Új háborún új köntös, tűzszegélye,
lehet, maholnap itt lelkekhez ér.
S tanult e nép múltjából? Valamicskét.
Amit igen, alig több semminél.
A volt tudás ilyen könnyen elillant
az agyakból? S helyette ez terem?
Hová lettél bátran szemekbe néző
Csillag-idő, igaz történelem?

Tulipán kelyhe piros színt ragyogtat,
kedves pirost, emlékként. Életem
hány perc, pillanat még szálló világban, -
Bizonytalanban biztos szerelem?
Szemem, tudom, lezárni készülsz, Tündér, -
de tovább párolog ez a világ,
s Csend kacsint rá távolodó mesékre,
s égi tücsök ringat szimfóniát.