Egyszerű verset írnék most, de mégis
olyat, melyben a Bonyolult is kéklik,
s útkezdet úgy fut nyárból végtelenbe,
ahogy olykor elszökött szó szeretne.

A nyár egyszerű? Megszokás beérik,
s a lég színeket lendít fel, az égig,
zöldet, sárgát, álommal telt fehéret,
s az egyszerű mögött bonyolult ének.

A felhő úgy megy, ahogy elmegy minden.
Egy gondolat még maradna a szívben,
de tört tükrén a visszanéző fénynek
elvillannak egykori tőrdöfések.

A nyár egyszerű, s sziromkörében béke?
Csak látszat. Sehol a táj menedéke.
Egyszerű versre kérdő szemek néznek.
Csak a Bonyolult érti az Egészet.

Ő is - hiába. A Fent nincsen itt, Lenn.
A földi bálvány oly primitív isten!
Bár csillagos ég világot kitágít,
várt este helyett jön nem kívánt másik.

Korai, hogy észnek, szívnek kitűnjék:
Egyszerűség csak Bonyolulttal hűség
az úthoz, mely vihet emberibb tájhoz,
hol meddő imák ideje leáldoz?

Egyszerű vers. Könnycseppes. Benne minden
úgy hal meg miként meg nem értett Isten.
A lélek ferdül megtévedt imákban,
melyekben végül ördögarcú vágy van.

A felhő elmegy, ahogy minden elmegy.
Anyag, Királya véges Végtelennek!
Nagy világod egyszerre vád és mentség:
rendezettbe rejtett rendezetlenség.

Sziromkör széthull. Tűnik felhő, élet.
Élettelen is keres másik véget.
Anyag, Király! Egyszerű vers szívemben,
de benne ott a Bonyolult: az Isten.