Hangok futnak, majd egyesülnek, -
zsongás ringat csillogó csendet.
Fent felhő: tejjel megtelt emlő.
Édes lustaság oly kelendő!

Öröknek elhitt pillanat van:
Szellem alszik bezárt palackban.
S lehet: csak én? Át üvegálmon
holnapok piros tüzét látom.

Gyümölcsök érnek és beérnek,
hoznak méz sárgát, mélyen kéket,
ígérő ég-alkonyrubintot, -
fényt, amit rájuk a nap ontott.

Kis tücsök-vers sétál az égen,
de csalódott hegedűjében
dal ottmaradt, szégyenlős bánat
szól csak, hangtalan, önmagának.

Fű-, s virágnép, türelem tarka
sokfélesége eltakarja
szemek elől, hogy mindjárt felnő
gondoktól még sötétebb erdő.

Kis tücsök-vers sétál az égen.
Gúnyt is visz a hegedűjében:
- Jó volna harci hórukk!, menni
s másik földet is tönkretenni?!

Rábólintanak boldog bábok.
A honi nyár ritkán kiáltott.
Itt nem kell táltos (csúnya, vad ló!).
Itt koronás, szent pénz-parancsszó.

Itt ki sem kételkedik abban:
e táj szelleme a palackban
érzi jól magát, - újraélhet
hamis múltként volt ezredévet.

A zsongás csendet fel nem ébreszt.
Istennek, a Nincsnek mesélek
arról: mily vádlón vörös színt ad
egy keresztre feszített Csillag.

Csüggedt nyári naplóm bezárom.
Palack-börtönben szellemálom.
Kis tücsök vers, búcsúzó égen,
csupán te érted Messzeségem?