Olykor verssorok bennem újra élnek,
bár szerzőjüket régen elfeledtem.
Minden felejt, s csak bohóckodó látszat
mi eljátszik könnycseppes végtelenben.

Olykor verssorok szabadságról szólnak,
s mikor arról: álomról. Hamar véget
vet álomnak, reménynek Örökálom:
a Valóság, e szívbántó igézet.

Olykor verssorok emberségről szólnak,
s mikor arról: muszáj rajtuk nevetnem.
Minden emberség csak szomorú préda,
mit megfeszítnek csillagon, kereszten.

Mikor verssorok dicsőségről szólnak, -
minden dicsőség csak egyet mutat meg:
jelen-gyümölcse semmivé miként lesz
nagy piacán rút önérdek-kezeknek.

Olykor egy verssor fénnyel megszülethet
különös Édenálom-börtönökben,
de piros lelkét Valóság kioltja,
s a közönytől bánatkönnycsepp kicseppen.

Olykor egy verssor mégis Hídig ér el,
láttán még a Való is visszaretten:
emberek felett szét-szétnéz a Lélek,
s e verssorokkal együtt sír az Isten.