Fehér felett a légi kék
mutogatja látszat színét,
s bohócruhában őszi fák
fújják az öblös trombitát.

Levélnyáj fényhangok alatt
engedelmesen átszalad.
Piros villan, egy-egy virág,
a csendre szórja csillagát.

Lankás lejtőn ott múlt mese:
Szabó Dezső szoborfeje.
Konok fej volt és zavaros,
akár sok magyar feje most.

Távolabb nagy kéz meglökött
sziklán, hordóban, püspököt,
valamikor.. Szomorú tett!
Ám szentté könnyebben lehet,

s lett is, utóda, - valahol
nagy hordóján most is papol.
S mint tapsol a szájtáti nép!
Hol hagyhatta el volt eszét?

Nem kérdezlek, s ez érthető:
ne szabódj hiába, Dezső!
Örülj, Szoborfej! Szép a táj,
bár egy-egy madár lecsinál..

..s festettek bősz magyar kezek
szemeidbe könnycseppeket,
pedig másként igaz a dal:
kisebb magyarkodó magyar!

Dicsőítenek Gráciák
hunfajta demokráciát:
- Üres fejben nincs gondolat?
Gondolkodni, akkor, - szabad!

Indul a szél és körbejár.
Görbe ág, tett. Egy bús madár
jövőt mond, és a télbe híd
viszi, viszi jóslatait.