Az idő siet, közben egyszerűsít,
akár az évszak: tél az őszi fákat,
de múlt ottmarad törzsben és gyökérben.
Harangszót hullat közönyös vasárnap.

Harangszó hív lehangolt tévutakra,
és szívről regél, de csak lábak mennek
fénylőn rideg kőkoporsó-hajókba.
Szokás ürít ki kopott aranykelyhet.

Mélyben vagyok, - mégis felettük járok,
de ez sem ér semmit, hiszen a Nincsben
nincs út, szabad, s a nagy börtönvilágban
csacska kérés, hogy Isten ránk tekintsen.

Az idő siet. A tolvajok lopnak,
s Érthetetlen önmagát újra gyártja.
Futószalagon távolodik álom,
s lassan fogy képzelt Isten rokonsága.

Tekints körül a budapesti utcán,
s ha szemed lát még, ne titkold, hogy mit lát!
Giccses ábrán a csodálkozó kisded, -
de sorakoznak krisztusi keresztfák!

Jelen múltat néz: üres az a Jászol, -
de itt a Júdás Júdás a javából,
mert bár Júdás Krisztust egyszer feladta,
de csak egyszer, és nem ki tudja hányszor!

Harangszó hull. Az összetákolt kintből
koldus néz háromkirály-palotákra.
Becsület? Még meg sem született Isten,
ős-sejt a szívben, szívhez hű HIÁBA.