A költő fél, - a prózaíró bátor?
Annyi igaz: a prózaíró bátrabb.
Költő kényesebb, de sejtése tudja
milyen az arca földi valóságnak.

Írónak kell, ám költőt fanyalogtat
tág kocsmák szesz kilökte ténybeszéde.
A költő? Piros karácsonyra vágyik:
az Istene dajkálta dalmesékre.

Író többet lát, - közel. Költő messzebb,
mert magas gőgös elefántcsont tornya:
onnan néz távolba, múltba, jelenbe,
s olykor a népet lenézi, naponta.

Népet lenéz, mivel Népet szeretne.
A tömeg, sajnos, túlontúl esendő,
s nem érti: nem álomra, - ébredésre
hív a Szeretet, karácsonyi csengő!

Ó, Ezermester, sok minden Tudósa:
könyvnek, szerszámnak, kopónak, madárnak!
Múlt tél-szakállból hirtelen kiröppen
jóság-kérő, fekete szárnyú bánat.

Házad, a magát hegynek tartó dombon,
ha arra járok, mindig megcsodálom,
s eltűnődöm: amikor itt az este,
ablakában ott bagolyszemű álom?

Kopott Karácsony! Megszokott szavaknak
unt útja helyett inkább kérdést írnék:
a konok, kapzsi, ős Megérthetetlen
sötét kezével mit takar el? Kincsét?

Van-e kincse? Vagy csak csaló világok,
lóvásárterek Legnagyobb Csalója,
ki az Élet kehes lovát eladja
hit-táltosként, - és Írást is ad róla?

Könnycsepp forog. Milyen szomorú senki
lett a Becsület! Már csak nekem drága
egy volt Haza egykori szívverése,
piros Szívek és Csillagok Hazája?