A szakadék felett az égezüstből
fenyők őriztek átszűrt fényeket.
A sziklákat szürkeség tapogatta
ujjaival, - még nem sötétedett,

de már közel volt ringó piros hintó,
az alkony, - lángolt mind a négy kerék,
s mi lassúnak tűnt előbb, gyorsan égett,
s fájt a szívnek búcsúzás, messzeség.

Ösvények szöktek. Ó, ez mindig így van,
ha vén az ősz és erőtlen a nap!
Végtelen játszik el új csillagokkal, -
s megtagadja a volt csillagokat?

Hát.. csak elteszi idő-tarsolyába.
Semmi sem veszhet el, ha Végtelen
ez a világ. A megérthető holnap
nevet majd mai Érthetetlenen.

Őszben színek lassan elszontyolodtak.
Piros hintó meséje volt velem,
s talpam alatt kőhang merevség morgott,
csikordult rám olykor: - Gyűlöletem!

Csoda? Világgal szembenéz a költő
(nem költő az, kit mindenki szeret!),
s ha Tél szorítja, még akkor sem hajlong,
nem dicsőít érdemteleneket.

A fenti kútból hold kibújt, lenézett.
Fenyőkre ültek arany pontszemek.
Egyszerre volt ott valóság, varázslat,
s lepel, mely jövőt rejt, tőrös kezet.