Az utolsó órában
Élete gyertyája a csonkig leégett,
halványakat pislog, érzi már a véget.
Néhány elnyűtt bútor dereng a homályban,
roskad a vén asztal, szú perceg a fában.
Utcán egy autó zörögve elhalad,
rezgése megtölti a rideg falakat,
s a reflektorokból az erős fénynyaláb
a poros ablakon átverekszi magát.
Végigfut a falon, felvillant egy képet,
kifakították már régen azt az évek.
A sárgult papíron fiatal pár látszik,
az öregnek arcán bágyadt mosoly játszik.
Nagyot sercen mostan a gyertyának lángja,
mintha jelzés volna, hogy nem sok van hátra,
és még egyszer újra fellobban a fénye,
friss erő költözik megvénült szívébe.
Mint kis lidérclángok egy sötét mocsárban,
emlékek villannak az öreg agyában,
mintha látná magát síró kisgyereknek,
érzi simítását anyai kezeknek.
Majd fiatal kora tűnik fel előtte,
boldogan emlékszik erre az időre.
Mintha nem is emlék, való lenne mostan,
az aggastyán szíve oly hevesen dobban.
Asztalon a gyertya, egyre jobban serceg,
a lángja vonaglik, kormos füstje terjeng.
Verejtékben úszik az öreg homloka,
teste tüzel, remeg, elcsuklik a szava.
Kedvese szép arcát vágyná újra látni,
gyönyörű, két szemét szeretné csodálni,
s hallani a hangját, hogy szólítja őtet,
ily szépen beszélni nem hallott más nőket.
Kinyílik az ajtó, s nem hisz a szemének,
nem látott még soha ilyen fényességet.
S mintha zene szállna lágyan a füléhez,
hívó szavát hallja régi kedvesének.
A csengő hang ismét új erőt ad néki,
fiatalodik már, egyre jobban érzi.
A hang után indul, nem megy szinte lebeg,
maga mögött hagyva erdőket, hegyeket.
Egy virágos réten kedvese már várja,
messziről ráismer csillámló hajára,
s mint először látta, oly gyönyörű újra,
két ölelő karját vágyón felé nyújtja.
"Sokat vártam reád, többé el nem válunk,
örök szerelemben egymásra találtunk."
Benn a kis szobában gyertyafény vonaglik,
széjjelfolyt a viasz, a kanóc hanyatlik.
Egyre füstösebb és kormosabb a lángja,
míg csak le nem merül a viasz-mocsárba.
Sűrű füstcsík száll fel, s terjeng a homályban,
roskad a vén asztal, szú perceg a fában.
Esni kezd az eső, s koppan az ablakon,
a víz beszivárog, s lefolyik a falon...
Két homályos szempár még meredten néz,
az élet elrebbent, és lecsüng a kéz.
Debrecen, 1974. 11. 11.
halványakat pislog, érzi már a véget.
Néhány elnyűtt bútor dereng a homályban,
roskad a vén asztal, szú perceg a fában.
Utcán egy autó zörögve elhalad,
rezgése megtölti a rideg falakat,
s a reflektorokból az erős fénynyaláb
a poros ablakon átverekszi magát.
Végigfut a falon, felvillant egy képet,
kifakították már régen azt az évek.
A sárgult papíron fiatal pár látszik,
az öregnek arcán bágyadt mosoly játszik.
Nagyot sercen mostan a gyertyának lángja,
mintha jelzés volna, hogy nem sok van hátra,
és még egyszer újra fellobban a fénye,
friss erő költözik megvénült szívébe.
Mint kis lidérclángok egy sötét mocsárban,
emlékek villannak az öreg agyában,
mintha látná magát síró kisgyereknek,
érzi simítását anyai kezeknek.
Majd fiatal kora tűnik fel előtte,
boldogan emlékszik erre az időre.
Mintha nem is emlék, való lenne mostan,
az aggastyán szíve oly hevesen dobban.
Asztalon a gyertya, egyre jobban serceg,
a lángja vonaglik, kormos füstje terjeng.
Verejtékben úszik az öreg homloka,
teste tüzel, remeg, elcsuklik a szava.
Kedvese szép arcát vágyná újra látni,
gyönyörű, két szemét szeretné csodálni,
s hallani a hangját, hogy szólítja őtet,
ily szépen beszélni nem hallott más nőket.
Kinyílik az ajtó, s nem hisz a szemének,
nem látott még soha ilyen fényességet.
S mintha zene szállna lágyan a füléhez,
hívó szavát hallja régi kedvesének.
A csengő hang ismét új erőt ad néki,
fiatalodik már, egyre jobban érzi.
A hang után indul, nem megy szinte lebeg,
maga mögött hagyva erdőket, hegyeket.
Egy virágos réten kedvese már várja,
messziről ráismer csillámló hajára,
s mint először látta, oly gyönyörű újra,
két ölelő karját vágyón felé nyújtja.
"Sokat vártam reád, többé el nem válunk,
örök szerelemben egymásra találtunk."
Benn a kis szobában gyertyafény vonaglik,
széjjelfolyt a viasz, a kanóc hanyatlik.
Egyre füstösebb és kormosabb a lángja,
míg csak le nem merül a viasz-mocsárba.
Sűrű füstcsík száll fel, s terjeng a homályban,
roskad a vén asztal, szú perceg a fában.
Esni kezd az eső, s koppan az ablakon,
a víz beszivárog, s lefolyik a falon...
Két homályos szempár még meredten néz,
az élet elrebbent, és lecsüng a kéz.
Debrecen, 1974. 11. 11.
