Lehunyt a Nap utolsó sugara,
És én itt maradtam újra magamra.
Magasba száll a Remény füstje,
De a Reménytelenség a pokol kapuját
Döngeti napok óta egyre, csak egyre,
S a Magány járja át a pusztaság útját.

Zokogva hullnak alá az esőcseppek
S a könnyeim elárasztanák a Földet,
Ha nem apadt volna olyan hirtelen
Lánggal ki egy meg nem ...

A múlt mindig a fejem fölött fog lebegni.
A naplemente illatára feléled mindaz, amit
Titkolni, feledni szerettem volna akkor is.
Nem számít! Te, ha csak egy emlék is,
Egy elérhetetlen álom, pillantásod vigasz,
Úgyis fény, nyugalom. élet vagy még
Akkor is, ha életem legnagyobb bánat,
Legelérhetetlenebb álmom, keresztem vagy,
Nem tudnám feledni ...

Újra itt az Alkonyat...
Alkonyat volt akkor...
És Alkonyat van most is...

Csillogott az Alkonyat akkor...
Most némán pislog rám
A leszálló Nap sugara...

Hidegek a könnyeim,
Sajog a lelkem,
Hiányzik a Te sugarad...

Hazudnék, ha azt mondanám,
Hogy Nem Hiányzol...
Mert csak Rád van szükségem...

Hogyan titkolhatnám ...

Soha el ne felejtsd, hogy a
Kihullott könny megbosszulja
Magát okozóján tízszeresen.

Ha te is azt éreznéd, amit
Én, jobban zokognál, mint
Én, sokkal, százszor jobban.

Menj, indulj el utadra, de
Úgyis mindig el fogsz esni,
Nem leszek ott, hogy felsegítselek.

A porba, a sárba, a szánalomba
Hagylak, soha meg nem fogom
A kezed, ...