Farsang van. Álarcok táncolnak.
Ha vége van majd, akkor a porba hullnak.
De az igazi álarc sosem esik le.
Eleinte még figyeled lesik e,
és néha még leveszed.
Hogy rajtad van, késöbb már észre sem veszed.
Nyomorú életed, szomorú végzeted ez az álarc.
Örökös szomorúság, végtelen harc.

Tetszeni akarok Istennek.
Amikor a felhők mennek, szivárványban,
jégesőben, végtelen nagy szeretetben,
amikor fáj, vagy amikor jó, amikor leesik a szűztiszta hó,
Te Uram mindig velem, mindig fogod Te a kezem,
s ha hajóm süllyedne is olykor,
Te mindig lenyúlsz, mindig jókor,
szeretlek téged Istenem, maradj kérlek mindig velem.

Szeretnék valahol máshol ébredni. Egészen messze.
Halványkék égbolt alatt, mélyvörös szerelembe.
Amit érzek, nehezen elmondható.
Tudom, hogy szeret engem a Mindenható.
Hűs felhők közé álmodom magam,
lehullik onnan önvádló szavam,
megyek, ameddig csak menni tudok,
talán valahova el is jutok, szélcibálta létem egy darabkáját,
itthagyom, ...

Hóhérom vagy.
Véremet akarod.
Fogaddal húsomat szaggatod.
Miért teszed ezt velem?
Csendben kifolyik a szemem.
Ne bánts engem, már nincs miért.
Meghaltam a semmiért.
Kotort árkot, majd méllyen szántott,
akit szem még sose látott, bennem: a magány.
Tudom, hogy élsz, egyszer láthatlak majd talán,
tekerjünk mégegyet életünk ...

Sokat vagyok egyedül.
Sokat.
Ülök bent, a sötét szobában,
mélységes mély, őrült magányba,
keresnélek, de ma már fáradt vagyok,
az álmok szárnyán elutazok,
sétálok egyet a felhőkkel,
a nagy áttörés ma sem jött el,
holnap is ugyanúgy kelek,
hogy még egy nap,
mint az elmúlt ezer, nélküled.

Harang zúg,
messze száll a hangja,
fekete varjú lépked az avarba,
vén tölgyfa búcsúzik a nyártól,
levele, mint szálló lepke válik el a fától.