Egész úton hazafelé csak arra gondoltam,
Mily szépen mosolygott gyönyörű arcod a mai nap!
Megleltem a mennyeknek legszebb angyalát,
Ki, mivel velem van az Úrnak mondok hálát!
A legcsodásabb, amit valaha is alkotott,
Ezekre gondoltam, miközben ültem a vonaton.
Milyen szomorú is hazafelé menni,
Ha Kedvesem nem tud velem jönni.
Az otthon fogalma már ...

Már most csak arra gondolok,
Jön a holnap, s öledben tart karod.
Nem tudok elképzelni ennél szebbet:
Lenézel rám,és azt mondod szeretlek!
Ajkaid izét ajkamon érezni,
Nyakad húsát nyelvemmel izlelni,
Bóditó fürtyeid énream borulnak,
Legszebb pillanata lesz ez a holnapnak!

Míg nem voltál, halott voltam.
Egy szunnyadó lélek csupán.
De betörtél életembe,
Függővé tettél engem:

Kit felébresztett szépséged...
Kit elbűvölt kedvességed...
Kit megbabonázott tekinteted...
Ki az életét adná érted...

Vigyázz a lelkemre kérlek!
Kemény lélek, melyet semmi meg nem törhet,
Mégis a Te kezedben hamar ...

A holdnak hűvös fényében a dombtetőn álltam,
S néztem milyen szép, mikor a világ aludni tér.
Hogy csillognak Pest fényei a távolban,
Milyen szép odafönn az ezernyi csillagfény.
Láttam, ahogy egyre több ablakban alszik ki a világ,
S gondoltam arra, ki nékem a legkedvesebb Virág.
Talán az egyik kis pont az ablaka a pislogo fények közt?
Vagy igaz ...

Egy poros kunyhóban,
Vagy tán a sivatagi homokban,
Lapul valahol egy ócska lámpás.
Melynek szelleme sok csodát tehetne,
De szörnyű béklyó tartja megkötve.

Megtalálója uralója, ő nem dönthet,
Tűri hűen halando ura kedvét,
Miközben ő rabként, vagy jó szolgaként
Várja örök élete végét.

Szívem is ily lámpás ...

Izzó vörösen fenn van az égen,
Lemenőben van Őkelme éppen,
Hogy átadja helyét a sötétségnek,
És benne egy kis pislogó reménynek,
Mely a szegény vándornak gyámola,
Mi Te vagy nékem minden éjszaka.
Szép arcod látom mikor lefekszem,
Sötétben pillantását két szemednek,
Melyek csillogásánál szebbet soha nem látott az ég,
Majd meghalok ...