Kár hogy épp csak kicsomagoltam a reményt,
máris odébb billentettél egy oda nem illő mondatot a szádról.
Ha már nem ismerlek a gatyád márkájáról.
Majd megismerlek szemed szívembe ültetett kis virágáról.
Nem szedték azt más fáról,
mint a széttépett álmokból szőtt csókokon raboskodó,
habos virágtakarós
szemfényvesztéssel kacérkodó ...

Még mindig nincsen elég fény szép szemén,
mi elfedné előlem tekintetén
halvány pára még ég.
Úgy bukik át rajta az egész ég rég.
Nincsen fékje, szíve letérdel csókjában,
ó vég!
Szinte letérdel csókjában
a lét!
Szíve dobog még.

Kiemel csókjaid alól
A tenger,
pedig ezzel
a hullámzó, fékevesztett szemeddel
dacol.
Magad alá csak visszarántod
lelkem,
s a semmibe forr össze
lényem a tiéddel
örökre.

Kiemel csókjaid alól
A tenger,
pedig ezzel
a hullámzó, fékevesztett szemeddel
dacol.
Magad alá csak visszarántod
lelkem,
s a semmibe forr össze
lényem a tiéddel
örökre.

Naplemente súlya alatt borul be a határ lelkembe.
De csipke virágait kínálja csak a tél derengve.
Lecsillámló fény minden, amit még remél.
Szívemmel írom szádra nevét,
mégis ellepte a feledés,
szerelmünket hogy hívták rég:
Ártatlan vagy csak egyszerűen szép.

Leápolatlan feszeng
ágrólszakadt
bókón
a csókom.
Azt a rózsát épphogy csak
karcsú ágként hordom.