Augusztus újra földön-égen.
Mérges méhek a csillagok.
Mint rég méhesünk kas-körében
félve ülök, nem mozdulok.

Ülök Tihany hegytetejében.
Ne szúrjatok meg, zúgjatok
fejem körül mézes zenében,
szálljatok szép hold-kasotok

körül ti mind, szűz messzeségben
tündöklő-nyüzsgő rovarok,
lelkemet széttépők ...

Lenéztünk a hajógépházba,
ahol a dugattyúk között
a fűtők futkostak pucéran
s vörösen, mint az ördögök;
a forró lég mintha valóban
pokolból zúdult volna ki –
Micsoda munka! ... „Megszokták már”,
szólt könnyedén mellettem valaki.

Nyugszéken ültem a hajón már,
csukott könyvemmel térdemen;
kétfelől kéklő hegyek ...

Jó érezni azt, hogy szeretlek,
nagyon és egyre jobban.
Ott bujkálni a két szemedben,
rejtőzködni a mosolyodban.
Érezni, hogy szemeid már szememben
élnek és néznek.
S érezni azt, ha szép, veled szép,
s csak veled teljes az élet,
Mert hisz csak egymást szeretve
lehetünk boldogok.

Ám, úgy kell lennie:
A végtelen felé halad az út,
Amely a végtelenből érkezik.