Úgy érj hozzám...
mint tavaszi szellő a nemrég életre kélt fűnek szálaihoz
melyek között a százszorszép fehér kis szirmot bont,
és a kutyatej vidáman nyújtja szárát a felkelő nap felé.
Úgy érj hozzám...
hogy azt lássa a világ, én vagyok ki hozzád érek...
s ha a felkelő napban fénylünk... beleborzong a világ.
Kinyílik tőle az élet, és ...

Koldusa vagyok a gondolatnak ami hozzád száll,
és rólad
lopakodva visszahat a lelkem legeldugottabb odvába.
Oda... ahova a nap is bejárna minden szép pillanatban,
hogy erőt merítsen magának belőle.
Azután tovább menne, és még visszanézne lemenőben hogy el ne felejtse a boldogság útját.
Ilyen az bennem, ami hozzád száll,
és belőled szépséget ...

A szépség idővel mindig elmúlik...
pókhálójával beszövi a sors fura pókja.
Nem áll le, egyre csak sző... ez a dolga.
Valamit ide-oda hálójába mindig belerejt,
az egyik tőle boldog, a másik sírva felejt.
Fürge lábával fut... majd gyorsan szövöget.
Lábad elé teríti a sorsod, s ha rálépsz, nem ereszt.

Királyom vagy, könnyű képzeletem szárnyán,
Futó pillanat, örök álom láttán.
S míg teremtettelek, belehaltam,
s míg teremtettél, léteddé fogantam.

Hiába nézel a tükörbe... nem mutatja meg hogy ki vagy...
talán csak annyit mutat, mint házon a vakolat...
de hogy miből van a ház, azt csak te tudod magad.
Hogy más is lássa... be kell hívnod a házba,
és bíznod kell benne... talán megéri... hátha.
Ha nem engeded beljebb, soha nem látja varázsod,
csak kívülről ismer...
ugyanúgy, mint magadat te a ...

Mit gondolsz rólam?
Hogy a furcsán megülő csendben csak egy zaj vagyok?
Egy zaj...
ami semmit nem jelent, és lassan elülnek majd a morajok?
Mit gondolok rólad?
Azt, hogy nyílik a virág, hogy énekelnek a madarak,
hogy minden ragyog... és te én vagyok.
Nem gondolnád, pedig milyen egyszerű a magyarázat.
Amit te gondolsz, az te vagy... amiben benne laksz,
és ...