Azt kérdezte egy Költő, aki a nép,
az ország sorsát a szívére vette,
hogy ment-e könyvekkel a világ elébb
(Vörösmarty). A reformkorban messze
előre látott. Ily küzdő világban
gyakran csupán csak magyar szalmaláng van
nemes eszmékért, de olykor kilépne
jó irányban Petőfi büszke népe.
S ha elbukik? Bár dicsérőt ír róla
furcsán ...

Mackó Döme ébredőben
barlangjából kijövőben
evés után lelkesülten
biciklitúrát tervezőben
utnak ered rögtön.
Figyelmezteti jó szülője,
hogy először az eredőben
kerekezzen körbe-körbe,
aztán tovább más helyekre.
Döme tanácsukat feledve
kerekezett ki nevetve
a forgalmas út testre
a forgalomra nem figyelve!
Arra jött a Róka ...

A patak szelíden öleli a hegyet,
Mint egy csillogó ezüstkoszorú.
Medrében fűszálak kókadozva lépnek,
Lomhán, ahogy olykor az ember szomorú.

Tavaszi pirkadat vidáman jár, kel,
Föl-alá kúszva a hegygerinc falán,
Gyűjti gyorsan a gyémánt könnyeket
Napnak némasága örömére talán.

Patak partján pirkadó ...

Gyermekkorban jobb lett a kedvem,
ha az égen feltűnt felettem.
Közel volt, - s ugyanakkor távol,
mint a lélek is önmagától.

Felhő fehér arcára nézett,
lengett, lebbent, miként kísértet:
kedves nyíltság titokkal játszott,
s tavasz nárcisza kivirágzott.

Volt, hogy furcsán fekete kertben
kis kerek békét ...

Rád gondolok, ha fák feszülnek rakva

rüggyel, tavaszt várva, kopasz erdőben,

rád gondolok, ha szoknyád lebben, s barna

szemed rám vetíted, oly vakmerően.



Rád gondolok, ahogy lehozom végre

a sokszor beígért hajnalcsillagot,

kettőnket látom, amint utolér egy

látomás: vérbe ...

A színek olykor, mint a gyermekek,
úgy futnak elénk fénnyel, s oly meleg
fénnyel ölelik a szemünket át,
hogy mögötte szív igaz pirosát
érezzük és könnycseppen-túli táj
tisztult egű öröme ránk talál.

Nekem drága mit vörösen mesél
az alkonyat, mely csillag-útig ér,
nekem drága ez a vér hozta szín,
eltűnődöm hiába-álmain: ...