Megfagyott jégvirágok lepik el a zord szürke utat,
csend borul ránk némán a tél felé mutat.
Későn jön a hajnal, magára oly sokat várat,
akár az első randin ki ígéretekkel áltat.

Végül eljön de már túl későn... Minden megfagyott,
ablakainkon a jég zord, kusza nyomokat hagyott.
És minden meghal... Nem mozdul semmi sem többé,
jéggel ...

~ Emlékezzetek arra ki itt járt egykoron,
nekem jutott a feladat én leszek ki elmondom,
ki is volt ő eme gyönyörű őzikeléptű leány,
kit útján nem kísért más csak a magány.

Egyedül érkezett ő erre a helyre,
tán azért, hogy múltját feledje.
Láthatóan menekült hosszú útján megfáradt testén,
összegyűlt piszkot lemosni állt meg ...

Szolgáljon intő példaként, lám mit is tehet,
a szeretet hiánya lássuk hová is vezet,
milyen hatással vagyunk mind sorsára,
hiába próbáljuk ráfogni bárki másra.

Mi tettük ezt és nem ő választotta,
szívét a magány lelkét a düh lassan elárasztotta,
csak fortyogott vált belőle lassan az ördög maga,
hiába kiabálna magába fojtva minden ...

Vége van augusztusnak,
Jönnek sorba az emberek.
A gyönyörű virágok elpusztulnak,
S nyomába jönnek a hűvös szelek.

Rozsda színbe öltözik a táj,
Láttál-e már ennél szebbet?
Már csak kórót legel a nyáj,
S a hajnal küld harmatcseppet.

A medve barlangjába készül,
A fecskék messze, délre szállnak.
A reggel párás ...

(Emlékkép, 1961–ből)

Akinek elmosódott az arca,
Kinek lába bennem él,
Kinek csengettyű volt a hangja,
Ő az, kit most szívem idézni vél.

Magas, sudár termetű lány volt,
Haja barna, szép szemű!
Tekintete sose volt zord,
Inkább játékos, vidám kellemű!

A napközi otthonban tanulás után
Így nógatott bennünket egy ifjú ...

Olykor

Olykor mikor vállamat nyomja az élet súlya, a világ gondja,
mikor kezem senki nem fogja, el senki nem mondja:
Miért ilyen az élet? Álmainkat a hétköznapok zúzzák szét,
monoton tejfehér ködfátyollal borított ketrecbe zárt lét.

Olyankor mikor rám telepszik az érzés,
felgyülemlik bennem megannyi gyötrelmes kérdés,
olyankor ...