A szakadék felett az égezüstből
fenyők őriztek átszűrt fényeket.
A sziklákat szürkeség tapogatta
ujjaival, - még nem sötétedett,

de már közel volt ringó piros hintó,
az alkony, - lángolt mind a négy kerék,
s mi lassúnak tűnt előbb, gyorsan égett,
s fájt a szívnek búcsúzás, messzeség.

Ösvények szöktek. Ó, ez mindig így van,
ha ...

A költő fél, - a prózaíró bátor?
Annyi igaz: a prózaíró bátrabb.
Költő kényesebb, de sejtése tudja
milyen az arca földi valóságnak.

Írónak kell, ám költőt fanyalogtat
tág kocsmák szesz kilökte ténybeszéde.
A költő? Piros karácsonyra vágyik:
az Istene dajkálta dalmesékre.

Író többet lát, - ...

Az idő siet, közben egyszerűsít,
akár az évszak: tél az őszi fákat,
de múlt ottmarad törzsben és gyökérben.
Harangszót hullat közönyös vasárnap.

Harangszó hív lehangolt tévutakra,
és szívről regél, de csak lábak mennek
fénylőn rideg kőkoporsó-hajókba.
Szokás ürít ki kopott aranykelyhet.

Mélyben vagyok, - mégis felettük ...

A jelennek e nemes tette
a jövőnek kamatozik.
A jelen munka eredménye
a jövőben mutatkozik.

Az, aki fát, bokrot ültet
a jövőben bizakodik.
A szívében lévő hite
majd gyümölcsökben érződik.

S ha majd egyszer Ő feljut az Égbe,
s onnan nézve a Földre elcsodálkozik,
büszkeséggel telhet a szíve,
mert tettétől egy egész élet ...

Széles folyamként áradó zenének
elbűvölően csillogó szépsége
gyújt égő fáklyaként a lelkünkben,
hoz hatalmas értéket a szívünkbe!

A dallamok varázsa
az egész estét áthatja.
E csodálatos muzsika
az Égiek ajándéka!

Múzsák zenéje, hangok szép játéka
ennek a csodás estnek a valósága!
De mit is írok? Nincs toll, mi azt ...

A baranyai dombok szelíden simulnak a tájba,
majd lassan eltűnnek a szürkés színű ködök fátyolában.
A Nap elő-előtűnve a felhők közül néz rá e tájra,
majd a szürkés felhők mögé tűnik el bágyadt koronája.

Az egész tájon lassan oszladozó köd ül novembert jelezve.
Kopaszodó facsoportok visznek ...