Képzeld el, vajon mit érezhet az,
kinek lelkében soha nem jön el a tavasz.
Szívében örök fagyos tél tombol,
tudja jól rá senki nem gondol.

Tudja jól, nem számít senkinek,
nem tud örülni ő már semminek.
Képzeld el, milyen lehet mindig egyedül élni,
a jövőtől félni, mindig csak magányra ...

Sötét van rideg, nyirkos lelkemben már megint,
hirtelen újra tél lett üressége szemembe tekint.
A magány mely lelkembe írja bánatos hangját,
utamon társamul szegült felvillantva haragját.

Távolodom ismét egyre csak messzebb jutok,
ameddig bírja a lábam sebesen addig futok...
S midőn vállamra telepszik fáradt gondolatom,
egyre nehezebbé válik ...

Tudod az orvosok azt mondták nekem,
hogy soha nem lehetsz már velem.
Azt mondták hagyjalak békében elmenni,
ne reménykedjek, próbáljak inkább feledni.

De én nem hiszek nekik,
tudom jól csak a dolgukat teszik.
De én még nem adtam fel a reményt,
hiába mondják: Nem menthetjük meg szegényt.

Szerintem te csak alszol,
lelked még belül ...

Szeretete meghalt, mint a fák lassan,
áldozatává vált ennek a beteg életnek,
Történetét én láttam, hogy elmondhassam,
hogyan születtek és haltak eme korcs szerelmek.

Benne mindenki csak a gyilkost látja,
hiszen kíméletlenül ontotta mások életét,
a feldühödött tömeg mind a kivégzését várja,
de ne ítélkezzünk előre míg nem ...

Ha a szeretet

egy virág volna,
egy mezőt hoznék el neked,

egy fa volna,
egy erdőt hoznék el neked,

egy csillag volna,
egy galaxist hoznék el neked,

egy vízcsepp volna,
egy tavat hoznék el neked,

a fény volna,
a napot hoznám el neked,

egy szó volna,
milliószor ...

Eljött egy újabb reggel,
a nap ismét nélküled kelt fel.
Megint csak egyedül ébredtem,
szokatlan, hogy nem vagy mellettem.

Fázós zimankós a hajnali táj,
szívem úgy ég, érted fáj.
A holdat a nap váltja fel,
nem fogom fel, hogy senki nem ölel.

Álmaim elragadja eme rideg hajnal,
bárhová mész kérlek vigyél magaddal.
Harcolnék ...