Mint az őrségben álló katonák,
úgy állnak a hóban az erdei fák.
Kopasz, fekete alakjuk szúr bele
a már leesett hó fehérségébe.

Nem mozdulnak. Mintha megfagytak volna.
Csak suürke árnyaik vetülnek a hóra.
Az erdei csendben minden mozdulatlan.
Mindent szépen befed a fehér hópaplan.

Mind megfoghatjuk a sors fonalát,
mind kiihatjuk magunk poharát.
Mind vezethetjük az orrunk vérszag után,
hogy egy hulla felett állhassunk kukán.
Mind elhihetjük a sors utat épít,
és mind megérthetjük, az útra gátat állít.
Mind kikerüljük a sors barikádját,
de vannak kik a fonal végét maguk felé rántják.
Végülis mindegy merre ...

Az erdő friss illata kísért...
Nem! Nem kezdhetek el így egy gyönyörű mesét...
Talán az ordítás, a dögszag jobb lenne...
Talán.. de az meg mindig csak elveszne.

Szóval, az erdő...
Hmm a friss, harmatos, hajnali erdő.
De valami, talán csak éppen én nem illek ide,
hisz rajtam kívül, itt minden tiszta, friss, zsenge és üde.

Én meg ...

Egy érzés talán fájdalom,
Mi lelkem gyakran járja át,
A búskomorság, szánalom
A szívem lassan szúrja át.

A múlt vidám perc, itt a bánat
A most nem számít már,
Az élet képe jéggé szárad
Kísért a halál.

Te várod még a langy tavaszt,
Bár érzed többé nem jön el.
Sebet hideg szél

Olvasták: 508

Fájdalom,