Így kell vége legyen, mert Te ezt akarod,
Mi lelkemben uralkodik, az nagy fájdalom.
El kell engednem, kit legjobban szeretek,
Kit életem végeig nem feledhetek.

Gyáva, idióta, szerencsétlen, szánalmas,
Ezek a Te általad gondolt megvető szavak.
Egy másik álmot kergetsz immár, melyben
A vonat megáll, s máshoz felvesz.

Őrület, mi történik ...

Csak ölelni, puszilni, csókolni,
Csak simogatni, nézni és bókolni.
Vágyom rá, hogy Mindenednek hívj már,
Vágyom rá, hogy igazán szeress, vágyom RÁD!

Csak lenni Veled, mint SOHA, egyszer sem,
Csak lenni Melletted oly szorosan, hogy elképzelhetetlen.
Érezni, hogy el nem engedsz már,
Nem érezni, mi rég oly nagyon fájt.

Csak mondani, ...

Hazudtam, mert azt hittem könnyebb,
De rá kellett jönnöm, nem barátság, több ez.
Azt hittem, jobb, ha azt mondom nem szeretlek,
De Téged ily könnyen nem feledhetlek.
Ha velem vagy jó, mert érzem, számítok valamit,
Tűnődöm: \'Ennyire hogy szerethetek valakit?\'
Annyira, hogy szinte fájjon szeretnem,
S hogy minden pillanatom Nélküled kelljen ...

Gyönyörű őszt élünk
legyen ezért vidám kedvünk.
Bár a hajnalok fagyot hoznak,
van még ereje a napnak.
Lassan jön csupán a reggel
mire a legtöbb ember felkel,
ám a korai ébredők
és a későn ágyba fekvők
már érzik a hideget,
az osonva közelítő telet.
De napközben szép idő vár,
még jó ...

Haragszik a szél,
fut,rohan a tájon,
átsiet az erdőn,
szalad a síkságon,
megbotlik egy fába,
el is esik szegény,
lett is seb a szél kérges tenyerén.
A nap mögé bújva ápolgatja ő,
nem is szalad többé,üsse meg a kő!

Harang zúg,
messze száll a hangja,
fekete varjú lépked az avarba,
vén tölgyfa búcsúzik a nyártól,
levele, mint szálló lepke válik el a fától.