Az ősz fénye tör utat a fákon.
A zöld levéltengert sárgítva
lassacskán hódít teret a tájon.
De a Nap még erejét mutatja.

Érezni, hogy az éjszaka már kissé hűvösödik,
ám a Nap melege egyelőre ellensúlyozza.
A Nap kedves melegsége az ősz hűvösével küszködik,
majd e harcban megfáradva helyét az ősznek átadja.

Sír egy hegedű,
mint a fájó lélek.
Húrjain megrezzen
halál és az élet.
Szívbe markolóan,
sorsát gyászolóan,
Keserves, szárnyaló,
csupa magyar szólam.

Sír egy hegedű,
könnyek nélkül jajgat,
Benne fájó sorsa,
minden hű magyarnak.
Átsuhan a hangja,
Tiszán, Dunán, Budán,
Mint egy langyos eső,
tikkasztó nap ...

Felbuggyan a forrás mélyéből a földnek,
A gyógyító vizek buzgón előtörnek.
Buzgón törnek elő, a forró gyógyvizek,
mint szívünk mélyéből a hazaszeret.

Zsíros a magyar föld, zöldellő mezőkön,
megtermé élelmünk, drága magyar földön.
Ezer év is eltelt, mily gazdagok voltunk,
kenyerünk megadá, sok-sok magyar ...

Márciusnak nemzedéke,
legyen áldott az emléke!
Leborulva áldjuk őket,
az ifjan sírba kerülőket!

Könnyes imát mondjunk értük,
értünk ontották a vérük!
Hogy utókoruk legyen szabad,
értünk viseltek ők hadat.

Harcoltak ők a hazáért,
Istenért és szabadságért.
Szóljon értük most az imánk,
mely a mennybe értük ...

Megromlott a sorsunk,
mint penészes kenyér.
Mit hozhat a jövő,
van számunkra remény?

Bizony, egykor tudtuk,
hogy Istenünk magyar.
És hogy dicső múltunk
magyar Istent takar!

Erős volt ez a nép,
bízott önmagában.
Dolgozott, boldogult
a magyar hazában.

Mennyi gazdagságot,
adott neki e föld.
Kövér termést ...

Ím a nyarat koronázza augusztus hava.
Királyságot hirdet nekünk, mint a korona.
Magasztos király a nyárban, benne ős erő.
Áldása, mely harmatoz ránk, gyümölcsérlelő.

Államiságunk ünnepe, legnagyobb ünnep,
Ezer éves királyságunk, megtart bennünket.
Magyaroknak koronája, népünket jelenti,
Megszentelt tárgy, jogi személy, időknek ...