Az emlék itt. Magasodnak házak,
fák és bokrok. Tulipános varázslat
lobbant pirosat, meg kíváncsi sárgát,
látod a Múltat, s az szívedbe lát át.
Hitted: jövőbe híd lesz minden utca,
de most könny fáradt szemgolyód befutja,
s bút visz a vér elsötétlő erekben, -
ily felejthető a Felejthetetlen?

Mint lehet ez? ...

A színek olykor, mint a gyermekek,
úgy futnak elénk fénnyel, s oly meleg
fénnyel ölelik a szemünket át,
hogy mögötte szív igaz pirosát
érezzük és könnycseppen-túli táj
tisztult egű öröme ránk talál.

Nekem drága mit vörösen mesél
az alkonyat, mely csillag-útig ér,
nekem drága ez a vér hozta szín,
eltűnődöm hiába-álmain: ...

Az évek során kolleganőm kedélymérője sose volt „görbe”
Mindig kiegyensúlyozott, egyenes vonalú volt,
Mások cselekvésére, pillanatnyi szeszélye, hullámokat sose sodort.
Amióta ismerem, munkája együttműködésre épül,
Munkahelyi jellemem, nem miatta törpül.
A szópárbajig egyszer sem emelte fel szavát,
Meggondolta mindig minden ...

Bokor kútból kakukkhang
kiugrott. Meglepett
mező meresztett rája
nagy, kék szemet.

A hang zengett, majd eltűnt.
Fülelt kíváncsi csend,
s kék szembe visszahozta
a végtelent,

végtelen zöldet, sárgát,
fűszál rengetegét,
míg szívbe átgurultak
virágmesék.

Virágmesék, a Szépség
színeivel, kerek
öröm-, s ...

Egy kis arany szelencét
ez a nyár kinyitott.
Véltem: valamit ad, de -
csak meglopott.

Ezek ilyen nyarak már, -
és őszök, és telek..
S a tavasz-virághintók?
Könnycseppesek.

A népnek mondott? Járja
nagy ökörlét körét.
Hit szépben, becsületben
csöndben elég.

E nép Petőfi Népe?
Hát az ...

A nyár kapuja kitárt, őszre várón.
Fűszál bókol üvegálomnak, csendnek,
s felismered az addig észrevétlent:
emlékké lettek volt illatszerelmek.

Nehéz nyárvéggel, ősszel szembenézni.
Ág ághoz ér, felhősor felment, s vádol,
s elképzeled, hogy istened a Szépség,
mely mindig újat teremt önmagából.

Az istenem a tág értelmű ...