Nem voltam ismerős...








Bűnügyi riporterként egy eset

kapcsán felkerestem egy idősebb

hölgyet. ...

Őrt állnak,
házam előtt a fák.
Lombjukat vesztve,
olyan árvák.

Mint a koldusok,
szakadt az águk.
Lehullott már a földre,
az összes ruhájuk.

Kérgükön barázdát,
vágott az idő.
S’ a tájra ráborult,
a nyálkás, hideg eső.


Szeged,2012. február 16.

Meghajlott már rajta a cseréptető,
És újra rossz a kapucsengő.
Az udvart a gyom is belepte.
Nem játszanak ott már, gyerekek nevetve.

Furcsa volt most újra látni.
Otthonom már nem a régi.
A falak is megvetemedtek,
És lyukasak az esőereszek.

Emlékszem mikor épült,
És napról napra egyre szépült.
A szép nagy házban éltünk ...

Most egy időre,
tollam leteszem.
Menedékem ajtajára,
tolom reteszem.
Az ablakomat is becsuktam,
meg a szívemet.
Ha újra nyitott leszek,
majd hozok nektek kincseket.
Addig a télből egy kis emléket ellopok.

S’ a párnám alá szép, nagy jégcsapot rakok.

Szeged,2012. február 18.

Rohanó időben,
csendes szigetre értem
öledben.

Simító tenyeredbe tettem,
űzött lelkem.
És
két ölelő karodba fontad,
fáradt testem.

Édesanyám!


Szeged,2012. február 8.

Ősz és deres tél,
mint az éhes farkas
fölém hajolva
megragadja gyenge vállam,
eperfának fehér, fekete epre
régmúlt idők szellemei lettek.
Banyakemence, friss kenyér illat
még mindig enyhén
csiklandozza orromat,
mécses mellett a csillag
szebben ragyogott valaha felettem,
kérdéseim, kételyeim ...