A táj sűrű sötétbe borul.
Minden feketévé komorul.
Csend van. Sehol semmi sem mozdul.
Pihen a táj, majd váratlanul

egy-két méla gondolat eszembe jut
és tollamra rögtön rímsokaság tolul.
Egy vers írásába kezdek hangtalanul.
Kinn közben a környék nyugalomba vonul.

Így szeretek verselni ...

Szegény vagyok, nehezen viselem,
- Mint kávé foltot az ingemen,
Agyon kopott nadrágom,
Zsíros kenyerem, ha rágom.
Szívem szétfeszíti a harag
Mondjátok, ez meddig marad?
Jövőnk felett felhők gyűlnek,
Hazug rablók tort ülnek
Felélték a \'múltat, jövendőt\'
Remélhetek én szebb jövőt?
Ez lenne az én hazám,
Hol rablók hada ...

Mondd, hogy kezdjem ezt a verset.
Kértél tőlem rímes rendet,
Méltatlanul én beszéljek?
Megzavarnám szíveteket.
Emlékszel egy boldog napra?
A repülőtér nagy csarnoka
Velünk telt meg zsivajozva.
Körülöttünk sok szép leány,
Égi manna! Kincs! Adomány!
Egy asztal előtt széken ültünk,
Bőröndjeink körülöttünk.
Szemed bársony ...

Ablakomra szállt egy cinege madár.
Azt kérdezi tőlem, hol van már a nyár.
Azt kérdezi tőlem, tavasz jön-e még,
Havas ködmönében meddig ül a tél?

Párás ablakomat ki is nyithatnám,
Meleg kendőcskémmel be is takarnám.
Rálehelnék párszor,
Csókolgatnám százszor -
Mégse jön a nyár!

Megetetném maggal,
Vigasztalnám ...

Mintegy színpadon,
Hol nagy a hó,
Sétálgat frakkban
Egy feketerigó.

Kertünkben,
fagyott lomb alatt,
hol rozsdás színfalak
várják a tavaszt,
csak fütyül fuvolázva,
meleg tollruhában.

Amerre jár billegetve,
Szárnyas frakkját illegetve
Rázkódik bokor s rügyvirág,
Emlékükben ...

Most egy időre,
tollam leteszem.
Menedékem ajtajára,
tolom reteszem.
Az ablakomat is becsuktam,
meg a szívemet.
Ha újra nyitott leszek,
majd hozok nektek kincseket.
Addig a télből egy kis emléket ellopok.

S’ a párnám alá szép, nagy jégcsapot rakok.

Szeged,2012. február 18.