Ki fogja majd elmondani,
ha sírba fekszem én,
mit láttam e világban itt
fűzfán és gesztenyén,
bazalthegyeken és csillagok
kibomló kőzetén.

Ha mint a harmatot, az ég
a földnek átadott,
ki fogja majd megzengeni
e szörnyű századot,
amely hattyúként suhant felém
s’ bitangul elhagyott.

Körülvesznek a tigrisek
s a zúgó ...

Minden nép, minden korban, bonyolultan,
összegződésként mutatja meg magát,
ha nép alatt teljes nemzetet értünk, -
hogy elkerüljük a fogalmi hibát.
A néppel gyakran nem azonos a nemzet.
Ó, hány magyar volt magyarok gyilkosa!
S ezt felejtetné fentről hókuszpókusz
hazafiságot zengető tolvaja!
Ilyen a tolvaj. Nem csak a korunkban
markolt magyarként a ...

Forog kék kút színarany kereke, -
mélységből fényvíz ömlik felfele.

Fényvízben ring fehér virágú rét, -
s hány mozdulat még várja idejét!

Felhő méltóság jön, s máris megy el.
Ezüstnyárfás liget zeng, énekel.

Kit búcsúztatsz szép, tükörszemű csend, -
ezt a fényvízben ringó végtelent?

Vagy azt, ki már látja a ...

Már késő
Irgalmad nem kell
eleven tűz vagy
bennem ami éget
mint a fizetetlen adósság
mint a szégyen

Azért még mindig
Borral, kenyérrel várlak
Megáldalak,
nem gyalázlak
Nem is könyörgöm érted
nem hittél nekem
nem lettem vétek

Az volt a szép
ami elmaradt
pedig megtörténhetett ...

A fű szára sárga volt, ám kalásza
fehér aranyat villantott a tájra,
s át-átvillantott nyáron túli ősznek,
egy másik fénynek, közös ismerősnek.

A rét felett szitakötők vadásztak,
s a táj tükröt álmodott önmagának,
álomtükröt, melybe szépsége nézhet,
s melyben ujjongó, gyönyörű igézet.

Fehér arany villant, s nagy, kék ...

A messzeség
kék lángtükör.
Égő tűzkard
árnyékot öl.

Belenyugvó
a nyári táj,
bármi múlik,
akármi fáj.

Csend-híd alatt
vízcsík siet,
villant ezüst
pikkelyeket.

Mezőn virág,
s virágmező,
elszunnyadó,
felébredő,

s légben forog
álmos kerék:
bogár viszi
pici ...