Sötét ül a tájra,
s nem látok a homályba.
Csak ordít a félelem,
mert tudja nem élhet nélkülem.

Sötét ül a tájra,
s egy farkast hív magányra.
S az üvölt, fájlalja a világot,
Hallgat, mert nem érti mért kiáltott.

Ordít, csak üvölt a félelem,
ordíts csak, üvölts én vérebem!
Üvöltsd a holdra, üvöltsd a ...

Egy világtalan sétál a téli világban,
s nézi, mit nem láthat,
mert még hisz a csodákban.

De már lehullt az utolsó levél a fáról,
s ő már nem repes a kimondatlan szótól.
Már nem ordít némán dadogva,
már nem fordul a sötét sarokba.

Ö már nem hisz a szerelem tüzében,
mi sebet nem hagy, csak mélyen a lelkében.
Már nem fél ...

Sötétben várni világok halálát,
Csendben megölni sötétlő virágát.
félve remegni egy gyertya tüzénél,
ha tehetnéd, te mégis mi mindent remélnél?

lennél-e ostroma lidércek várának?
lennél-e gyilkosa felszínes álcáknak?
Letépnéd-e leplét a szenvedő halottnak?
mutatnád-e sebzett lelked, ordító fagyoknak?

Azt hiszem nem ...

Miért van az hogy mindig az ég el a tűzben,
ki megtenne bármit, hogy más meg ne égjen?
mért nem az ég végre, ki bárkit önző módra,
cserben hagyna számítva egy émelyítő csókra.

Mért nem szúrja át forró kés a szívét,
mért nem érzi nedves ajkán a vérnek fémes ízét?
mért nem issza fenékig a keserű ...

Ismerős az érzés,
én mégis tűröm,
démonaimat
messze űzöm.

Ismerős az érzés,
hogy meghalni kéne,
de száradjon kezemre
kedvesemnek vére?

Meghalni kéne,
de így nem lehet.
Megölni őt?
Egy ártatlan gyermeket?

Gyilkolni kéne,
vérben ázni!
Ha szemembe néznek,
hahotázni!

És kacagni ...

Száll a füst, parányi tüzek égnek,
Ma tűnik csak a temető szépnek.
E napon, mikor árvák oda lépnek,
Hol szüleiktől búcsúztak el végleg

Mikor anyák szíve egy hatalmasat roppan,
Mert kicsikéjük szíve már soha sem dobban.
Testévek, rokonok, régi cimborák,
Hozzátok is eljött oly sok jó barát.

\'Bárcsak itt lennél!\' ...