Egy érzés forróbb a Nap melegénél,
Hevesebb a legvadabb vulkán tüzénél.
Egy régi élet ontá utolsó csepp vérét,
Hogy felélessze az ikerláng erejét.

A hajnal szemének izzó látomását,
Idézve dalol az élet taván.
S milliónyi szikra boldogan cikáz,
A felkelő Nap émelyítő sugarán.

Itt fekszem újra ágyamon,
A tollam a papíron hagyja lábnyomom.
Lehunyom szemem s ott állok a tájon,
Mi után szívem csak vágyott.

Tüdőmig hatol a hideg levegő,
Ropog a hó, lágy szellő csípi arcom.
Búvó táj, hová őrült képzelet rejt.
De vágyból kovácsolt hideg képzelet.

S hegyek magasodnak előttem,
A hó és jég csupasz ...

Karcol a toll furcsa mintát a papírra,
Egy gyönge kéz mi görbén irányítja.
S az agyam gondolatait így vetem papírra,
A tudatom, gerincem velejét tördeli darabokra.

A foszlányokban ott van minden,
Ahogy a sorsod a holnapodban,
De nem feleded mi kitűzve volt,
Nem feleded mit az élet rád teherként ...

Lágyan leng gondolatom s a Nap csak csüng a horizonton.
Vérzik az ég alja s cseng a hegyek közt véres ajka.
Nem látni már a felhőt s a Hold is kibújni látszik.
El világ! Félre az utamból, itt az én időm következik.

A lágy szellő sikítva fú bele a nyárfaligetbe.
S önti langyos csókjait az emberekre!
Messze szállnak a madarak, s héja csap ...

Tudod mi az amiért harcoltál?
Tudod mi az amiért meghalnál?
Felejtsd el ezeket, s tisztulj meg,
Harcolj ezekért, míg beforr a heg!

Egy, huszonEGY sors,
Tedd le kezed, míg nem szólsz!!
Add fel a harcot,
Felejtsék el az arcot!

Egy, huszonEGY sors,
Tedd fel kezed, fel az égbe,
Míg nincs a papír összeégve!
Mikor már utad végén ...

Szerelmesen hozzád bújni,
szívemmel szívedhez simulni.
Két karommal átölelni,
Bánatod messzire űzni.
Téli estén melléd ülni,
kezed kezembe venni.
Puha párnán elpihenni,
szemed tüzében melegedni.
Egymást naponta felfedezni,
s életünkre ránevetni.